2025. október 22-én délelőtt került sor Jeszenszki Sarolta kiberbiztonsági mérnök szakos hallgatónk kiállításának megnyitójára a Frangepán utcai campus közösségi terében. Az eseményen köszöntő beszédet mondott Dr. habil Farkas Tibor, Karunk dékánja, aki elmondta, hogy az Óbudai Egyetem Bánki Karán a jövő mérnökeit képezzük, akiknek erőssége a matematika, a gépészettel, mechatronikával, biztonságtechnikával és kiberbiztonsággal összefüggő tudásanyag; de mindig odafigyeltünk rá, hogy a reál ismeretek mellett a művészetek, a zene, irodalom felé is nyitottak legyenek a hallgatók, ennek a szemléletnek volt a vívmánya például az Art Industriel Galeria Universitas – Ézsiás István szobrászművész állandó kiállítása a Népszínház utcai épületben, és ezen elgondolás mentén ismerhetjük meg most Jeszenszki Sarolta digitális festészetét is.
A rövid köszöntőt követően hallgatónk vette át a szót, hogy röviden elmesélje hogyan került kapcsolatba a digitális festészettel, és mik alkotásainak, alkotásvágyának mozgatórugói:
„ A digitális festészettel körülbelül 7 éve foglalkozom – eleinte pusztán önkifejezési formaként, majd pedig egyre tudatosabban, saját stílusom és témavilágom kereséseként. Gyermekkorom óra rajzolok; számomra ez vált belső világom és az emberi érzelmek vizuális megjelenésének legfontosabb nyelvévé.
Inspirálnak a fények, az árnyékok, a kontrasztok és az apró részletek, amelyek érzelmeket rejtenek magukban. Szeretek a fényekkel, színekkel és digitális textúrákkal kísérletezni, hogy az alkotások egyszerre legyenek intuitívak és gondolatébresztők.
Az emberi élet egyetlen kérdése talán az, hogy mennyire irányítjuk saját sorsunkat. De vajon a sors egy előre megírt történet, vagy mi magunk írjuk át minden nap újra?
Gyermekkorom óta hiszek abban, hogy a sors láthatatlan vonalakat húz az emberek között, és minden apró pillanatnak jelentése van – még akkor is, ha csak később értjük meg. A „véletlen” tehát számomra nem más, mint a sors elrejtett keze: amikor valami úgy tűnik, mintha magától történt volna, valójában épp akkor történik velünk a legtudatosabban valami.
A Fátum című kiállításom ezen kérdések mentén vezet végig – a kézzel megfogható valóságtól a digitális illúziók világáig, ahol a határok elmosódnak, és ahol az ember már nem biztos abban, hogy a képernyő tükröz-e minket, vagy mi tükrözzük a képernyőt.
Ahogy egyesek a valóságban, mások a digitális térben születtek, úgy a két világ – a fizikai és a virtuális – közötti feszültség is végigvonul rajtuk.
A grafitpor és a fényből született pixel ugyanannak a történetnek két fele: a sors anyagi és szellemi oldala.
A képek nem válaszokat adnak, hanem kérdéseket nyitnak. Arról, hogy mi irányít – mi magunk, a körülményeink, vagy valami, amit soha nem fogunk teljesen megérteni.
A sors nem mindig hangos. Néha csak halk zörej, ami a háttérben rezeg, miközben mi azt hisszük, döntéseket hozunk. Sokáig hittem abban, hogy minden tőlünk függ – aztán rájöttem, hogy vannak pillanatok, amiket egyszerűen nem lehet megtervezni. Egy-egy ember, egy baleset, egy találkozás, egy művészeti visszajelzés, egy hang a fejemben – ezek a látszólag véletlen történések alakítanak át minket a legmélyebben.
A sors nem determináció, hanem ritmus. Egy belső ütem, amit vagy meghallunk, vagy elveszünk a zajban.
És minden alkotás – akár ceruzával, akár digitális ecsettel készült – annak a pillanatnak a megőrzése, amikor sikerül ráhangolódni erre a ritmusra.A kézzel készült munkáim testesítik meg a kezdetet – az anyagot, a fizikai jelenéltet, a „valódi” alkotást. A kézzel készült rajzokban ott az ember ujjlenyomata, az akarat, a véletlen mozdulat, a hibák és az intuíció nyoma. Itt a sors még tapintható, a papír súlya valóságos.”
